Szabó Fannitól: Új csoporttal indultam


Új csoporttal indultam. „Kortárssegítő”, de inkább önsegítő. Középiskolás kollégista fiatalokkal. Izgultam nagyon, mint minden csoportindításnál, mintha először csinálnám (pedig majd 20 éve…). Készültem egész nap, ismerkedő játékok, feladatok, volt A terv meg B terv, mindkét félidőre persze, szóval C és D terv is, plusz talonban még két feladat.

Összegyűltünk, elkezdődött, bemutatkozás, szabályok, keretek. Hát, ezt követően ismerkedjünk. És onnantól ők már vitték. Ti mikor ittatok először? Dohányoztok? Mikor szívtátok az első cigit? És az első kábítószer? Röpködtek a számok: 7 évesen, 9 éves koromban, ötödikes koromtól minden nap, hetedik osztálykirándulás, 12-13 éves lehettem… És mikor ittatok utoljára? Tegnap este, ma délben, első órán a suliban – majd mentegetőzés: de szívhattam is volna, és azt ma nem!!! Ismerem ezt a világot, a szakirodalmat, a felmérések adatait, ez mégis mellbevágó újra és újra. Angyalarcú fiatalok még, egyik sincs 20 éves. És ez nem a nagyváros, a lakótelep – mind vidéki kistelepülésekről jöttek. Így aztán összeállt, mindenki hozzá tudott szólni, mindenki maradt, senki nem unatkozott. Bennük ez volt a közös, ez hozta össze őket, e kérdés mentén találták meg itt is a biztonságukat, ettől lettek egy egység.

 
Jövő héten folytatjuk. Én készítem majd az E meg F tervet, meg az Y-t, Z-t. Mindenesetre van honnan hová…

A személyközpontúságról

     Egy-egy kifejezés, gondolat időnként divatszóvá válik. Személyközpontú – ez is egy ilyen. Annyit hallom, annyit olvasom, miközben ennél jóval ritkábban élem meg a megvalósulását. Kicsi korom óta olvasgatom újra és újra Carl Rogers -  a személyközpontúság számomra gurujának - írásait. Az összeset. Mert egyszer régen beszereztem mindet.
     Látszólag egyszerű olvasmányok, gondolatok. Vagy világnézet? Pszichológiai irányzat? Bajos, hogy mi is ez. Nekem életforma inkább, amiről és ahogyan Ő beszél. Egy viszonyulásról az emberekhez. Egy kőkeményen nehéz viszonyulásról munkában és hétköznapokban egyaránt. Szeretem, az Ő sokat bírált, de számomra nagyon bátor és meggyőző, mélységesen személyes hangvételét. Ahogyan magáról gondolkodva mutat meg egy szakmát, ahogyan van bátorsága beavatni akár terápiás beszélgetései vagy csoportjai rejtelmeibe. Pontosan úgy mutatja meg, ha tetszik adja ki magát, ahogyan a személyközpontúságot elképzeli. Pontosan azt teszi, amiről beszél. És ettől válik nehéz olvasmánnyá, nehéz szakmai feladattá a személyközpontúság alkalmazása. Mert nem a kliensről, a diákról, egyszóval a másikról van szó, hanem önmagamról a segítőről, a tanárról, az emberről.
     Ezért olvasom újra és újra, s mindig felfedezek benne valamit, amit még nem tudok. Sokat vívódik azon, hogy Ő maga, aki erről gondolkodik, ír és alkalmazza, vajon menyire tudja mindazt megvalósítani, amiről beszél. És szeretem, hogy azt mondja: „Törekszem rá, hogy megvalósítsam életemben.” Szeretem, hogy úgy véli, ha a saját életünket nem így éljük, akkor a segítő munkában, a tanításban sem tudjuk megvalósítani. Én is így hiszem, mert így tapasztalom.
     Mindig is sok bajom volt a módszerekkel, mert minden módszert, még ha oly kiváló is, bizonyos értelemben korlátozónak vélek az emberekkel való munkában. Az emberek, tanítványok túl színesek, egyéniségek, egyediek, változók, és ha nem látunk túl egy módszeren, ha nem rúgjuk fel annak kereteit, amikor a személy mást igényel, nem hiszem, hogy tudunk eredményesek vagy személyközpontúak lenni. Ahogy én értelmezem a személyközpontúság módszer mentesség – többek között. Ez nagyon nehéz, mert nem ad kereteket, mert nagy tudást és még nagyobb rugalmasságot, ösztönösséget igényel. Teljes odaadást a másik személy irányában.
     És nagyon nehezek az ilyen gondolatok, mint hitelesség, őszinteség, érzelmek szabad kifejezése. Huuuu….ez kőkemény, egy élet sem elég ahhoz, hogy igazán megvalósítsuk az életünkben és a munkánkban. Ezért nem szeretem, sőt őszintén kissé bosszant, hogy divatszó, hogy olyan egyszerűen állítjuk személyközpontú bánásmódot alkalmazunk. Értjük, vajon tényleg értjük? Vajon a kapcsolatainkban - és magam minden képzést, a tanítást, tréninget, csoportot, egyéni segítő munkát is ide sorolok, főleg és elsősorban emberi kapcsolatnak tartok – tényleg képesek vagyunk megvalósítani például csak az egyik személyközpontú kritériumot: az érzéseink nyílt vállalását, az őszinteséget? Nekem például igenis, hogy nehézséget és dilemmát okoz kimondani, ha valaki untat, vagy nagyképű, vagy mások helyett gondolkodik egy csoporton vagy egy képzésen. És ilyenkor úgy érzem, még nem vagyok elég személyközpontú, még nem értem teljesen a mesterem. Vagy legalábbis nem alkalmazom a személyközpontúságot teljesen. Még nem vagyok elég bátor, még nem hiszem eléggé, azt, amit egyébként teljesen hiszek. Vagy egyszerűen gyáva vagyok. De dolgozom rajta. Dolgozom azon, hogy a képzéseken, csoportokon és az egyéni segítő munkában is bátor legyek vállalni minden érzésem. Egyszerűen azért, mert csak így várhatom el a másik embertől, hogy ő is őszinte legyen, jelen legyen, azaz valódi találkozás jöjjön létre köztünk. A személyközpontúság talán ez: valódi találkozás emberek között. És a segítő munka vagy akár a tanítás szerintem egyszerűen nem működik valódi találkozás nélkül. Ha nem találkozunk, nem is figyelünk egymásra. Nem?
     Hát csak óvatosan avval, hogy milyen nagyon személyközpontúak vagyunk és értjük, amit ez jelent – mondom én magamnak és most másoknak is:)))))
( A képen: Carl Rogers)

Halmozottan hátrányos helyzetű iskola

Lak. 600 lakosú falu Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Kedves általános iskola. A tanítási idő a ritka buszjáratokhoz igazodik. Hogyan is lehetne másképp? Minden tanuló hátrányos helyzetű. Még akkor is, ha nincs papírja róla! Az egész falu és környék hátrányos helyzetű. Talán a pedagógus is hátrányos helyzetű. Fűtésre nincs pénz. A hangulat? A tanár-diák kapcsolat? Kedves, szerető, törődő mondatok, mindenki ismer mindenkit, nevetés a tanáriban, "útravaló" ösztöndíj papírok gyűjtögetése. Pillanatok a 3 napos ottlétemből a 7. osztállyal:
- Mindenki mondja el 5 jó tulajdonságát. Kerekre nyílt, értetlen szemek, csönd, gondolkodás. Gondolkodás még. Majd: Hát én azt meg honnan tudjam! - Ja, tényleg. Honnan tudnák.
- Gyönyörű rajz készül. De szép ez a rajz Laura. Megdöbbent tekintet, kerekre nyílt csodálkozó szemek. Tudod, hogy nagyon tehetséges vagy? Nem. Soha nem mondta még senki? Nem. - Ja!
- Hogyan képzeled egy ideális napodat? Minden jó így, ahogy van. Amit a sors ad, azt el kell fogadni. - Ja, tényleg.
- Mi volt eddigi életed legszebb pillanata? Nem tudom. - Ja, tényleg.
Beszélgetés szünetben az egyik tanárnővel a gyerekzsivalytól hangos udvaron: Tudod, amióta ez az integráció van, már senkit nem tudunk fejleszteni. Addig legalább néhányakat lehetett kiscsoportban. Most ez így nem megy. - Ja, tényleg.
Valahogy a tanárok, mintha szégyenkeznének, hogy nem haladnak a tananyaggal, hogy nincsenek eredmények. Gratulálok nekik, mert a gyerekek azt mondják nekem, szeretnek ebbe az iskolába járni. És terveik vannak, hogyan tovább, konkrét terveik. El is hiszem, mert látom mennyi törődést kapnak. De ezt a tanárok nem tartják eredménynek. Nem tartják eredménynek, hogy jó a hangulat, hogy mindent meg lehet beszélni, hogy szívesen jönnek és vannak itt a gyerekek. Nem tudom, annyira szeretném, ha elhinnék, hogy ebben a mérhetetlenül hátrányos helyzetű és ingerszegény létben nem biztos, hogy lehet többet elérni és nagy dolog, hogy ezt elérik. Tiszteletem a laki általános iskoláé!

Tiszteletem kifejezéséül


Tiszteletem kifejezéséül teszem ide ezt a beszélgetést Kemény Dénessel. Tisztelem Őt. Miért? Például, mert amikor egy interjúban valamikor egy riporter megkérdezte tőle mit gondol, miért van az, hogy ennyi ember tiszteli őt, gondolkodás nélkül válaszolta talán azért, mert sosem akartam, hogy tiszteljenek. Sokat jelent nekem ez a válasz, sokat elmond ez a gondolat. Nem tudom vannak-e valóban példaképeink és kellenek-e, de nekem Ő az. Sok mindenben: alázatban, professzionalizmusban, emberségben, kitartásban, szenvedélyben és szenvedélyességben, elkötelezettségben, pedagógiában, hitben, tudásban és önelemzésben is. Sok gondolat és mondat sokféle szempontból átgondolandó számomra ebből a beszélgetésből. Egyvalamit kiemelnék most. Kevés, nagyon kevés ember van mai világunkban, kicsiny országunkban, aki kimonja "ez az én felelősségem, hibáztam". Mondjuk már pusztán ez is tiszteletre méltó. Megéri ellesni.
Vannak óriási teljesítmények, melyek évek napi munkájával jönnek létre. És van média marcang, melyet persze bizonyos pozíciókban el kell fogadni. És van az is, hogy tán emberséges lenne megérteni, hogy vannak pillanatok, amikor illik egy kicsit várni, illik szusszanásnyi időt adni a pihenésre, a töltekezésre, az átgondolásra, ha már valakinek megvan az a képessége, hogy átgondolja önmagát és a munkáját.
Mindegy, ide teszem főleg tiszteletből és azért is, hátha mások számára is gondolatébresztő, vagy inspiráló gondolkodásmód, világlátás. A tiszteletemet úgysem tudom szavakban kifejezni.








Az Olimpia apropóján

Szenvedélyesen nézem az Olimpiát. Mindig így van ez. Egyszerűen elbűvöl és mély tiszteletet hív belőlem elő az a helyzet, hogy ezek a sportolók évekig keményen dolgoznak és aztán néhány perc alatt kell megmérettetni, bizonyítani. Mindig úgy gondolom képtelen lennék ennek a néhány percnek a feszültségét kibírni. Ez legalább annyira lelki, mint fizikai teljesítmény. Tudom az Ő felkészülésüknek ez is része. De mégis leesik az állam minden ilyen pillanatban. És érzem, úgy a győzelem, mint a vereség katartikus állapotát.
Én is sportoltam. Icipici koromtól nagyon sokáig. Örökre hálás vagyok Anyukámnak, hogy mindent megmutatott nekem, azt is, amit Ő nem kaphatott meg, nem próbálhatott ki, pedig szeretett volna, de hogy melyik úton indulok el, annak választását rám hagyta. Elegánsan és szívből. Ő profi nevelő! Tudom, hogy a sport, a csapat-lét nagyon sokat adott nekem, formált rajtam. Tudom és szeretem is ezeket a tapasztalatokat használni a munkámban is. A team működést például sokkal könnyebb és egyszerűbb megérteni egy profi sport csapat életéből, mint bármilyen más tudományos cikkből, elemzésből, szakirodalomból. Szoktam is így tanítani a team munkát. És sok minden másra is használom a sport tapasztalataimat és szeretetemet a munkám során.

Most azon tűnődöm, hogyan is lehet az, hogy az oktatási rendszer, mely szereti magát "nevelésnek" hívni miért is nem használja mindazt a nagyszerű lehetőséget, amit a sport élet rejt magában? Nem a versenysport, csak úgy a sport, mint játék, örömforrás, szabadság érzet, spontán tanulás. Azon túl, hogy köztudott és persze tudományosan is alátámasztott, hogy a gyerekek és fiatalok korosztályi jellemzőjüknél fogva izgő-mozgók és képtelenek órákat egy  helyben ülni, valamint figyelmüket fenntartani, nyilvánvaló, hogy a sport mi mindent épít: csapatot - közösséget, lelket, testet, koncentrációt, kitartást, alázatot, tiszteletet, önuralmat, önfegyelmet, önismeretet, kapcsolatépítést, konfliktus kezelést, sorolhatnám. Ismerős fogalmak ugye? Kísértetiesen hasonlítanak arra, amit ma kompetenciáknak, kompetencia fejlesztésnek hívnak a pedagógiában és amiket számtalan gondosan kidolgozott módszerrel igyekeznek fejleszteni a pedagógusok az iskolákban. Plusz kísértetiesen emlékeztetnek azokra a nyavalyokra, amiket sokan hiányolnak a mai serdülőkben, mintegy indokolva azt, miért nem lehet velük semmit kezdeni.
Míg élek, nem fogom megérteni, hogy ha mindannyian tudjuk és tanuljuk is, hogy egy gyermek, fiatal nem képes napi 8-10-12 órát a fenekén ülni és figyelni akkor mégis miért várjuk ezt el tőle? Miért hisszük, hogy érdeklődése így fenntartható és miért hisszük, hogy ha nincs érdeklődés, akkor bármit is képes megtanulni? Miért hisszük, hogy a közösség fejlesztés, az alázat, a tisztelet, az önismeret, a koncentráció, stb. puszta ismeretként elsajátítható? És vajon miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek és serdülők kezelhetetlenek, tiszteletlenek, agresszívak, érdektelenek, vagyis unatkoznak? Hiszen pici koruktól kezdve főleg ülnek és nem kommunikálnak az iskolákban.
És vajon miért nem lehet felállni, játszani, mozogni, csapat-szaladgálni, egészségeset versenyezni s közben felszabadultan beszélni, izgulni, nevetni, TANULNI, kipróbálni magunkat és egymást, együttműködni egy közös cél érdekében, feltárni a bennünk rejlő erőket és gyengeségeket? Megtapasztalni a "bűvös" kompetenciákat, s megadni testnek-léleknek-szellemnek, s a korosztálynak megfelelő municiót. Simán lehet, hogy a bűvös kompetenciák hallatlan sebeséggel fejlődnének. Az ismeret meg csak úgy tapadna a fejekbe érdeklődés alapon napi csak néhány órában.
Na mindegy. Nem tudom. De az biztos, hogy mondjuk 30 perc mozgás, vidámság, dumcsizás után vagy akár alatt 10 perc alatt megy a fejbe az, ami a nélkül tán egyáltalán. És az is biztos, hogy a sport, hatalmas személyiségfejlesztő erő, óriási tudás bázis az életképességek, az önismeret, az együttműködés, koncentráció, fegyelem, figyelem, teherbírás, konfliktustűrés terén. Nem is beszélve az alázatról.
Miért nem használja ezt a kincsesbányát az oktatás, nevelés?

A lemorzsolódott, „kezelhetetlen” diákok és az önismereti csoport

Egy 30 hetes önismereti csoportot fejeztünk be a Belvárosi Tanodában. Nehéz, izgalmas, szép munka volt. Életem egyik legszebb munkája.
Elbűvölően kitartó fiatalokkal, akik hajlandók voltak egy mély utazásra önmagukban. Ők, a látszólag lázadók, motiválhatatlanok, szemtelenek, hanyagok, nagyszájúak, sokan, sokszor mondják rájuk: kezelhetetlenek. Hát, nem tudom. Nekem nem így tűnik. Tudom és értem, hogy sokszor nehéz elfogadni és megérteni viselkedésüket, de azt is tudom, oka van, mély oka annak, ahogyan viselkednek. Sok bántás, sérülés érte már őket a felnőtt világtól: szülőktől, pedagógusoktól, nevelőktől. Minden viselkedésnek van oka, nem? És magam, mégsem a viselkedések okának keresésében látom az utat hozzájuk. Ez, az ő dolguk. Az okokat nekik kell látniuk, megérteniük és kezelniük is. A mi dolgunk, az én dolgom „csak” az, hogy erre lehetőséget adjak nekik. Teremtsek egy helyzetet, légkört, elfogadást, biztonságot és ítélet/ítélkezés mentességet ahhoz, hogy feltárhassák ezeket az okokat. Bizalmat adjak. Bizalmat arra, hogy a változás lehetséges. Hát így volt ez, ezen a csoporton.
„Részeg volt az út, mely idehozott,
S fáradt volt a szív, mely alig dobogott.
S mostanra repes hevesen, eszeveszetten:
S nem feledem sohasem, kiknek köszönhetem.”
                                                egy csoport tag
Szerintem nem is történt semmi különös, csak komolyan vettük őket. Azon gondolkodom, hogy senki sem kezelhetetlen, ha komolyan veszem. Ez az út a másik emberhez, nem? És egyértelmű, hogy náluk is beválik.
Arra jutottam mostanában, hogy az úgynevezett „nehezen kezelhető” diákokkal a legkomolyabb, legmélyebb foglalkozások, gyakorlatok és persze beszélgetések a  leghatásosabbak, hogy érdeklődésüket felkeltsük és lekössük, hogy felfigyeljenek, hogy jelen legyenek, hogy munkálkodni, iskola nyelven, tanulni kezdjenek. Először önmagukról, s ha újra lesz önbizalmuk, majd másról is.
Szeretek önismereti csoportot tartani kezelhetetlennek mondott fiatalokkal. Remélem lesz rá még alkalmam!

Falugondnokok és az egyéni bánásmód

Egyéni bánásmód képzésre kértek egy programban, melyben a falugondnokok 3-4 mélyszegénységben élő családot fognak fejleszteni, mentorálni 20 hónapon keresztül. Hogy új-e ez a feladat számukra? Talán, részben. Régóta végzik ezt a munkát. Elkötelezettek, nekik természetes a támogatás, a segítés, a megértés, a nyitottság, az előítélet mentesség, a bizalom, az őszinteség. Hogy tudják-e mi az egyéni bánásmód? Tudják, nagyon is. Ösztönösen és tapasztalatból tudják. Végülis tényleg nagyon egyszerű ez: mindenki más, így hát mindenkihez más módon közelítek. Mindenkinek másra van szüksége, így hát mindenkit másban és más módon támogatok. Nem is tudom, miért olyan távoli ez például iskoláink hétköznapjaiban. A létező legegyszerűbb, legevidensebb és talán az egyetlen lehetséges hozzáállás. Sokszor gondolok arra és gondolkodom azon, miért kell egyéni bánásmódra képezni? Miért és hogyan lehetett ebből „tudomány”, tananyag? Miért kell felhívni a figyelmet a differenciálásra, és miért olyan nehéz ezt megvalósítani? Pedig kétségtelen, hogy kell róla beszélni, kell tanítani. Elég morbid. Olyan, mintha egy teljesen természetes dolgot, jelesül azt, hogy minden ember más és ezért más igényei, képességei, tudásai, elképzelései, gondolkodásmódja, vágyai vannak elfelejtettünk volna. A falugondnokok tudják ezt. Nem tudják, nem tudni. Ha nem így dolgoznának, léteznének, nyilván nem fogadná el őket a falu népe és nem fogadná el segítségüket sem.
Sok érdekes dilemmát vet fel a velük való találkozás és munka. Ők, amolyan ösztönös segítők, pedagógusok. Szívből, és életformaként csinálják ezt a munkát. Nem tanulták. Ösztönösen tudják a bizalom fontosságát, a törődés, a segítés határait, az én-védelmet,  az egyénre figyelést, az alázatot a személy és a közösség iránt. Hogy baj-e, hogy ezt életformakén teszik? Nem, azt hiszem nem. Nem, mert jókedvűek, szeretik és élvezik, amit csinálnak, így teljesek, elégedettek. Nem panaszkodnak a valójában lehetetlenül tragikus körülményekre, csak teszik, azt, amit tehetnek, amire képesek. Hát, így is lehet.
Tanulságos, érdekes két nap volt, amit együtt töltöttünk a képzés kezdeteként, s még három nap vár ránk. Most tanulom, hogy mit tanuljunk együtt.  Talán az lesz más, eddigi munkájukhoz képest, hogy most a rájuk bízott néhány családnál el kell érniük egy kimozdulást a jelenlegi kilátástalan helyzetből. Kimozdulást egy élhetőbb jövő felé. Nagy kihívás, látják is ezt, de nyitottak arra, hogy megpróbálják. Szép, megható vállalkozás. Tanulnak, annak ellenére, hogy sokat éltek, láttak már. Hitük van a legnagyobb szegénységben és kilátástalanságban is. Csak remélem, hogy sikerül valamit adnom, hagynom nekik munícióként.

2012. 06.04.

Hátrányos helyzetű fiatalokkal töltöttem két napot

2012. május 25-26.

22 halmozottan hátrányos helyzetű fiatallal - akik egy kollégiumban élnek és tanulnak Kiskunfélegyházán - töltöttem el két napot egy tanyán. Arra kértek, építsünk csapatot. Két nap alatt? Ez ugye, eleve lehetetlen. Viszont gyorsan kiderült, nem is kell csapatot építeni, mert annál erősebb, együttműködőbb csapatot, megkockáztatom közösséget, még talán életemben nem láttam, mint ez a 22 nehéz sorsú fiatal. Valójában egész este tátott szájjal bámultam azt, ahogyan közösen elkészítették a bográcsban főzött vacsorát úgy, hogy mindenkinek megvolt a maga dolga, mindenki tett valami apró munkát a közösbe. Volt aki a tüzet rakta, volt, aki húst vágott fel, mások krumplit pucoltak, közben egy kis csapat megterített, kenyeret szeletelt... Közben nevettek, játszottak, egymásra figyeltek. Ha valakinek rossz kedve volt, jó érzékkel vigasztalták, törődtek egymással. A vacsora persze isteni volt, és a mosogatás és rendrakás észrevétlenül megtörtént.
Másnap komoly gyakorlatokba fogtunk. Beszélgettünk arról, ki hogyan látja, éli meg a csoport életét. Szó esett őszinteségről, jelenlétről, megértésről, elfogadásról, bizalomról, erősségekről, jövőképről. Megnyílások, gesztus-ajándékok, örömkönnyek. Okos, nagyszerű fiatal emberek!
A háttérben pedig elmondhatatlan sorsok, mélyszegénység, széthulott családok, önbizalom hiány, értéktelenség érzés, önsanyargatás, önvád, alkalmatlanság érzetek. Sorsközösség. Összetartás és összetartozás, halovány remények, vágyak. Akarat, küzdelem, tudásvágy.
És EGY pedagógus, a 22 nehéz sorsú fiatallal, a tanyán, a hétköznapokban, akiből sugárzik az egészséges szeretet. Aki egyszerre figyel a csoportra, és benne minden személyre. Mindannyiuk életét ismeri, gesztusaikat is érti, aki mindig pontosan annyi figyelmet ad, amennyi szükséges. Egy kollégiumi nevelő tanár, aki körül a múltjuk által megtépázott fiatalok egyszerűen boldogok. Gratulálok Zsolt. Szép munka. Ez PEDAGÓGIA!
Csak annyit tudtunk tenni, mert annyit kellett tenni, hogy tudatosítottuk mindannyiukban, hogy ez egy nagyszerű csapat. Hajrá tovább!


Különben meg nem hiszek a csapatépítésben tréning formában. A csapattá érés a hétköznapok titka. Igaz, nem árt néha megállni egy pillanatra (2 napra), és megnézni hol tartunk, hogy vagyunk, mit tehetünk  még egymásért. És külső szemek (trénerek) tükrében megérteni: nagyszerű csapat vagyunk. Itt és most ennyi történt. Nem kevés, nem sok. Bár a 22 halmozottan hátrányos helyzetű fiatalnak valójában MINDEN.